A világbajnokság előtt sokan azt gondolták, hogy az afrikai rendezés nagy lehetőséget jelent a kontinens válogatottjai számára. Ghánának sikerült is bejutnia a legjobb nyolc közé, azonban a többi afrikai együttes azonban elmaradt a várakozástól. Nem véletlen, hogy éppen a ghánaiak maradtak versenyben.

Az afrikaiak nagyon sokáig csak epizodisták voltak a világbajnokságokon, de az 1980-as évektől kezdve egyre többször okoztak meglepetést. Amikor Kamerun 1990-ben kis híján bejutott a legjobb négy közé (az elődöntőben csak hosszabbításban, két erősen vitatható góllal kapott ki Angliától), általánossá vált a nézet, hogy az afrikaiak hamarosan egyenrangúak lesznek az európai és dél-amerikai válogatottakkal. Pelé például kijelentette: még a 20. században lesz afrikai világbajnok. A brazil legenda jóslatai eddig nem nagyon váltak valóra (1994-ben például Kolumbiát tartotta a legesélyesebbnek), és ez a véleménye sem jelentett kivételt. Az afrikai világbajnoki cím eddig csak álom, sőt, a kameruniak eredményét sem tudták eddig felülmúlni a kontinens válogatottjai.

Szervezetlenség a pályán kívül

Ezzel együtt a világbajnokság előtt megint előtérbe kerültek az afrikai válogatottak, hiszen a rendezésnek köszönhetően Afrikát hat ország képviselte a tornán, amire korábban még nem volt példa (a legutóbbi három Afrika-kupát megnyert Egyiptom nem is volt közöttük).

A hat együttes közül a szakértők Nigériát, Elefántcsontpartot, Kamerunt és Ghánát is esélyesnek tartották arra, hogy továbbmenjen csoportjából, és a házigazda Dél-Afrika is azzal a céllal vágott neki a tornának, hogy bejusson a legjobb 16 közé. Ehhez képest csak Asamoah Gyanék vannak versenyben, Ghána azonban már negyeddöntős, ami eddig csak Kamerunnak (1990) és Szenegálnak (2002) sikerült.

A többi afrikai válogatott gyengébb szereplésére alapvetően ugyanaz a magyarázat, ami korábban is: a szervezetlenség és az egyénieskedő játék. Előbbi nem is annyira a pályán, mint inkább azon kívül érhető tetten: aligha véletlen, hogy a kontinenst a világbajnokságon képviselő hat válogatottat 2008 eleje óta összesen 18 szövetségi kapitány irányította.

A politika is beleszól

Az odaszerződő edzőknek nagyon nehéz a dolguk: az elvárások sokszor irreálisak, és elég egyetlen rosszabb eredmény ahhoz, hogy menesszék őket. "Az afrikai labdarúgás krónikus szervezési problémákkal küzd. A politikusok szinte mindenbe beleavatkoznak, mivel a sportág nagyon népszerű, és így akarnak maguknak is népszerűséget szerezni" - jelentette ki Vahid Halilhodzic, akit februárban menesztettek az elefántcsontparti válogatott éléről, annak ellenére, hogy másfél év alatt csak egyetlen vereséget szenvedett - az viszont az Afrika-kupa negyeddöntőjében volt Algéria ellen.

A 2006-os tornán a togói válogatottat irányító, a mostani vébé selejtezőit pedig a kameruni kispadon kezdő, hatalmas afrikai tapasztalattal rendelkező Otto Pfister is hasonlóan vélekedik. "A futballnak olyan nagy a hatalma Afrikában, hogy a politikusok teljesen utópisztikus eredményeket várnak el a csapattól. A nigériai elnök kijelentette, hogy világbajnoki címet vár a csapattól. Egyre több a világklasszis afrikai játékos, de a sportvezetők nem a szakmai tudásuk miatt vannak a posztjukon, hanem politikai okokból" - jelentette ki a német szakember.

Az egyén a csapatérdek előtt

Mint látható, az afrikai országok rendszerint a külföldi edzőkben látják a megoldást: a vébén szerepelt válogatottak közül csak Algériának volt hazai mestere Rabah Szadan személyében. Részben ez is politikai okokkal magyarázható (jó néhány országban a törzsek viszonyára is figyelni kell), de ennél sokkal fontosabb, hogy az edzőképzés gyermekcipőben jár - gyakorlatilag nincs.

A játékosnevelés terén sem jobb a helyzet. Aligha véletlen, hogy a legtöbb afrikai klasszis, aki európai csapatokban játszik, elsősorban a fizikai tulajdonságaival emelkedik ki: gyors, nagytermetű, erőszakos, legyen szó csatárról, középpályásról vagy hátvédről. Halilhodzic szerint ennek amellett, hogy az európai egyesületek gyakran kifejezetten ezt keresik az afrikai focistákban, a kontinensen való képzés az oka: "Hiányoznak a kreatív játékosok, és szerintem a helyi futballakadémiákon nem figyelnek erre eléggé. De ennek is megvan a gazdasági oka: általában az a cél, hogy minél előbb el lehessen adni a játékost Európába".

Pfister azt állítja, a kameruniak első vb-selejtezőjén egy játékosügynök is helyett kapott a kispadon, mindez pedig a focisták hozzáállását is befolyásolja. "Mindenki fel akarja hívni magára a figyelmet, hogy szerezzen egy jó európai szerződést. A legtöbb játékos számára az egyéni siker fontosabb, mint az együttesé, hiányzik az igazi csapatszellem, márpedig így nem lehet sikereket elérni" - állítja Halilhodzic.

Ghána utat mutat

Ez pedig tökéletesen összhangban áll azzal, hogy a 2010-es vébén az afrikai csapatok közül éppen Ghána szerepelt a legjobban. Nekik nincsen olyan kiemelkedő sztárjuk, mint Didier Drogba az elefántcsontpartiaknál, vagy Samuel Eto'o a kameruniaknál, ami egyben azt jelenti, hogy a többiek sem feltétlenül a szuperklasszistól várják a megoldást. Persze a szövetségi kapitánynak, a szerb Milovan Rajevacnak is meg kellett küzdenie a fenti problémával: amikor tavaly novemberben három játékosa (Michael Essien, Asamoah Gyan és Sulley Muntari) indok nélkül nem utazott haza az Algéria elleni barátságos mérkőzésre, valamennyien 3000 dolláros pénzbüntetést kaptak, és amikor Muntari ezt nem fizette be, egyszerűen kihagyta őt az Afrika-kupába nevezett keretből.

Az Inter középpályása kénytelen volt beállni a sorba, és amikor a vébén reklamált, hogy kevés játéklehetőséget kap, akkor a szövetség kiállt a tréner mellett - Muntarinak nyilvános közleményben kellett elnézést kérnie kifakadásáért. Kamerunnál Eto'óék meggyőzték Paul le Guent, hogy a második csoportmeccsen játszassa Alexander Songot, Geremit és Achille Emanát, illetve változtasson a taktikán, ami még akkor is az edző erélytelenségére utal, ha szakmai szempontból a játékosoknak volt igazuk.